hajnali agyfasz

újabban gyógyszercégek találtak meg spamekkel, leggyakrabban viagrát reklámoznak. csak most így inszomniás unalmamban néztem meg, miféle spamek akadtak a hálóba (néha előfordul, hogy olyan is ottragad, ami nem az).

egyébként visszajött Coen dolgozni. kb egy hete, vagy másfél. eleinte elviselhető volt, meg hagyta hogy érvényesüljünk, de tegnap már egy pár dologban észrevettem hogy kutyából nem lesz szalonna. meg Hugo is hülyébb ezzel párhuzamosan.
én nem tudom mit kell így stresszelni egy megbaszott felülvizsgálattól, meg ha már stresszelünk, azt miért minden nő ilyen hülyén vezeti le? Hugo egy értekezleten könnyek között kért bocsánatot amiért türelmetlen meg minden, de engem valahogy utólag az ilyesmi sose hat meg. rajtam sose érzik meg a kollegáim, ha bajom van a magánéletemmel.
pedig volt rendesen. ja, azt mondtam már, hogy Kizu ártatlan? lezárták az ügyet, a tervezett tárgyalás se lesz meg semmi. egyébként elég balfékek voltak az elejètől fogva, dehát ez az ő bajuk. szóval Kizu ismét volán mögé ülhet.

múlt szombaton züllöttünk egyet Aoival, másnap meg egész nap melóztam, és nagyon régóta ez volt az első hétvége, amit annak is éreztem. meglepő érzés kipihentnek lenni.

Vince, a fekete macskánk aki amúgy csak úgy idetévedt és úgy döntött hogy itt fog lakni, újabban már hagyja hogy megfogjuk meg ilyenek. kezd kialakulni benne valamiféle bizalom. Vera, a fehér meg olyan dagadt, hogy 2 hónapja azt hiszem hogy terhes, de elvileg akkor már szülnie kellett volna. pedig eléggé rajta voltak az ügyön egy vörös kiscsávóval. Zé meg Godot-t, a fekete-fehér fületlen macskámat is ide akarná költöztetni, csak Dóri közben kisajátította. pedig akkor már sakktábla is lenne a fekete és fehér állományhoz.


karakterhalmaz.

szarrá fogunk ázni a temetésen. fekete egyen-esernyőre volna szükség, de rajtam kívül mindenkinek színes van, az meg hogynézmárki. mindenesetre én hoztam kalapot, ha valakinek kölcsön kéne adnom az ernyőmet, annyira mégse ázzon a fejem.
Vadóc mindig azt mondja, hogy azt bírja bennem, hogy egy temetésen is tudok röhögni, ami igaz, de én nem bírom annyira. merthogy inkább nem bírok nem röhögni, és ez egyes esetekben kicsit kínos.

tegnap jöttünk, Dóri csinált vacsorát, Zé meg beleborította a pálinkát, végül én is egyet a terítőre, aztán meg összetörtem egy jägeres poharat.

most Kizu valami okból felkelt és az ágy széléről nézi ahogy írok, ami egy kissé akadályoz – olyan vagyok mint szegény Timo Tolkki aki nem tud vizelni ha mások nézik.


majd valamikor alszok is

…de most nem tudok.
olyan, mintha Kizu határozott szándékkal hümmögne. nekem meg hasogat kicsit a fejem, és határozottan kiérzem az alkohol ízét a sörből, és vidéken gyorsabban megy a hamvasztás mint a főfaluban, és a sírásók is túlóráznak illegálban, és a fene egye meg hogy megint leállt a zene.

néhány zaj amit hallgatok, Aoira emlèkeztet, mikor ő a büdös életben nem hallgatott ilyesmit, és biztos hogy nem is tetszene neki.

ki kéne találnom valami nevet Kizu testvérének, mert épp égeti a villanyt a konyhában.

ja igen, mostanában nemigen voltam túl közlékeny. de a lényeg, hogy van egy csomó gipszkartoncsavar.
meg egy pattanás az orrom alatt. elég fájós.

néhány nappal ezelőtt K.-val álmodtam, aki ruhatáros volt valami rendezvényen, és egy csomó furcsa málhazsákot ásott elő valahonnan nekem. de mindehhez megvolt a szokásos stílusa :)
az utóbbi időben gondolkodtam azon, hogy el kéne menni Rufussal inni, lenne hozzá egy pár kérdésem. de egyelőre még semmi nem éri meg azt a másnapot :) ha Kizu végül mégis kiment volna Németországba, biztos sokat lógnék Rufussal. el se merem képzelni, milyen edzett alkesz lennék már.


NEMT’OM.

most talàn adódik egy kis alkalmam dokumentálni a gondolataimat. telnek a hetek észveszejtő sebességgel és zajlanak az események, csak én nem érek rá néha még gondolkodni se. na jó, inkább csak nincs mivel.
tegnap meghalt… öhm, nem is tudom, milyen néven emlegettem. valami vicceset találtam volna ki neki, ha szóba kerül, de amióta gonddolatrendőrséget játszok magammal, nem sok szívderítő esemény kapcsolódik hozzá. Georgia testvéréről van szó.
ez volt az egyik, és még javában délelőtt volt, mikor megtudtam, de addigra már egyéb kis kellemességek is megadták a nap alaphangulatát. aztán meg folytatódtak, mert miért ne. ha nem futok össze a kis-skizóval, és nem dícséri meg a hajam, akkor nem tudom, hogyan vészelem át estig. így is összerúgtuk a port Kizuval, pontosabban én oltottam le, ő meg megsértődött – sok volt már így habnak a tortán, hogy megint elfelejtette használni az eszét. jó, mondjuk vele elég gyorsan zöld ágra lehet vergődni, nameg be kellett ismernem, hogy ennyire azért nem kellett volna felhúznom magam.
fizikailag se voltam jól, mi több szarul voltam, és hát ilyenkor amúgy is nehezebb toleránsnak lenni. mindegy, spongyabobot rá.

amúgy egy beteg megkérdezte hogy miért van agyműtött frizurám. nem akartam mondani neki, hogy a zombik már régen kizabálták az agyam, és csak tudományos kísérletek érdekében járhatok még az élők között. nade a lényeg, hogy semmi. csak rohadt gyorsan megnő mindig és a szokásos formájába rendeződik [akárhogyan van levágva, mindig ugyanolyanra nő meg], és nem túl praktikus ezért időről időre nekiesek géppel, és ezt egyesek nem átallják frizurának hívni.

jellemző Zé vezetési stílusára, hogy csak azért ért oda hamarabb a mentő, mert ő elengedte. [hamarabb értesültek és közelebbről indultak]. valahogy sejtettem, hogy ki lesz a szerencsés nyertes, és tényleg ő volt.

valamelyik nap már épp nekiültem volna panaszkodni, hogy ha összeadjuk a hivatalost akkor naponta 24 órából 26-ot dolgozok, legalábbbis ennyit vagyok szolgálatban, de aztán rájöttem hogy erről egyáltalán nincs mit beszélni. végülis annyi a lényeg, hogy kb.10 órát dolgozok ténylegesen, az ügyelet meg 16 óra, mondjuk szívás is hogy átfedik egymást, de hát én vagyok a hülye, minek kell nekem ennyit melózni.
úgyhogy egy kissé fáradt voltam mostanában, és épp tegnap, vagyis már tegnapelőtt volt egy lazább [korábban szokványosnak mondható] napom, ami után valahogy meglepően humanoid létformára emlékeztettem magamat. na jó, épp annyira jutott időm élni, hogy vettem kaját és hajat mostam, de mindezt olyan időpontban, ahogy normális emberek szokták.
egyébként valami elképesztő mennyiségű kaját el bírok fogyasztani egyszerre, ami meglepett kicsit, mert mindig egyszerre keveset tudtam enni, és inkább folyamatos nassoló és kávé/tea fogyasztó voltam. most meg simán bevágok egy tál meleg kaját 3 szendvics után, aztán egész nap nem vagyok éhes.
viszont megint több sört küldök, mint kéne, más kérdés hogy nem érzem meg. ja és emellett lefele megy a súlyom. az üzemorvos emlékeztetett.

kezd rendbejönni a vállam. terhelni már elég régóta lehet [ezt így önkényesen eldöntöttem], de még mindig nem tudok vele mindent csinálni. már újra elérem a hátam közepét vele, ha nagyon akarom, aminek a legjobban örülök, és már nem is olyan fájdalmas erőltetni. most inkább már csak olyan húzó érzés. többen mondták régebben, hogy ők nem érik el rendesen a hátukat, mondjuk megmosni meg megvakarni, pl.Coen aki tök sovány. nekem meg ez sose volt gond, viszont ezzel a vállal már idegesítő volt, hogy Kizu segítsége nélkül se megmosni, se megvakarni nem tudtam. [mondjuk most se könnyű, de legalább van miért küzdeni. a bokám tornáztatására nem volt ilyen erős motivációm].
á propos. Coen lassan egy hónapja a központ felé se dugja a képét, ugyanolyan bokasérülés okán, amilyen nekem volt. a sors fintora, és bármilyen csúnya dolog kárörvendeni, érzek némi elégtételt, hogy most megtudja, mivel dolgoztatott engem terepen 2 héttel a táppénzem lejárta előtt. igen, most valóban kurva keménynek érzem magam, mert a friss sérüléssel még mászkáltam a hegyoldalban meg lépcsőn, és féllábon ugrálva mentem a sebészetről haza. amikor ő még csak a lakáson belül, járólerettel közlekedett, akkor én bkv-val mentem kontrollra [volt ugyan mankóm, de egyszer se használtam].
jó, nekem tényleg eszembe sem jutott, hogy ilyen komoly dologról van szó, végülis érkeztem már korábban szerencsétlenül talpra, és akkor is fájt egy kicsit. csak akkor kezdtem el gondolkodni, mikor már a beteg szólt, hogy talán jobb volna leülnöm, illetve mikor már megmozdítani se tudtam. [egyszer lecseszett a háziorvosom, más eset kapcsán, amiért nem hívtam magamnak mentőt, de – biztos szakmai ártalom – amíg bármilyen más formában eljutok a gyógyintézetig, addig fel se merül bennem. már ha egyáltalán eszembe jut, hogy másnak is elbüszkélkedjek vele.
naszóval, igen, tény hogy Coen idősebb nálam meg minden, szóval biztos neki sokkal rosszabb, csak úgy érzem hogy visszanyal a fagyi és ezt nem bánom. egyébként senki se bánja, hogy nincs bent. több a meló, de sokkal kellemesebb a légkör.

valahogy nem vagyok álmos, pedig mostanában szeretek aludni. meg többnyire tudok is. na majd ha az ébresztő megszólal.


nem jó, ha lejár a zene, és könnyű lesz a sör.
(és a buszok számából saccolod, mennyi ideje baszod a rezet ezen a helyen).

nem tudom eldönteni, hogy a vállamat/karomat ért károsodás distorsio vagy contusio – mindkettőnek elmegy, de azért nem szenvedek annyira vele, mint anno a bokámmal. a doki se tudta, mondjuk a sérülés 3 napos volt, ő meg hasi sebész, én pedig olyan mozdulatokra vagyok képes orvos jelenlétében, amilyenekre egyébként nem.

mostmár mennem kéne.

az egyik kollegámat megcsípte egy pók, elég ronda. a seb is. én igazából azóta félek tőlük, mióta megmart egy. és aztán megtaláltam a takaróm alatt a kis szemetet. marhára tudom utálni, hogy imádnak bemenni az ágyba. az egész nagy szobában pont az a hely kell nekik. és átfújod őket a szoba másik sarkába – és bazmeg visszajön. pont oda, nem az asztal alá vagy akármi. bezzeg egy egér áttelelt nálam egy papírdobozban és csak a szalvétagyűjteményembe kakált. igaz, hogy körberágta a csokit az asztalon, de én úgyse ettem volna meg, mazsolás volt.

na jó, most már tényleg megyek.


gumicsont.

szeretem az ilyen kis aranyosságokat, mint pl. hogy a zúzòdott vállammal egy hasi sebészhez kerülök, aki azt javasolja, hogy tegyek rá térdrögzítőt, miután a röntgenfelvételemet párszáz kilométerrel odébb értékelték ki. :)
zajlik a zélet. ne közlekedjetek gatyafékkel mozgólépcsőn.


разочарование.

Kizu: - mivel vágtad meg kezed?
L: - …
Kizu: - mivel?
L: - …
Kizu: - mivel!?
L: - sörösdobozzal.
Kizu: *csalódott fejet vág* - eh.. azt hittem, szikével, vagy valami…

kiábrándító vagyok :)


lividity

eladtam a lelkem. voltam elsősegélyt tanítani egy felnőttképzésben szenvedő osztálynak, meg előtte egy másiknak mást tanítottam, csak azok nappalisok voltak. az elméleti oktatás nagyon nem az én asztalom, legalábbis ha a célközönség nem vonható be semmi interaktívba. az elsősegély viszont jó volt, azzal lehet baromkodni, miután a tanuló legyőzte az ambu babáktól való viszolygását. [egyébként könnyebben megbarátkoztak velük, mint anno én].
mindezt persze úgy, hogy közben ügyeletben voltam, de eddig szerencsére nem volt riasztás. különben meg is feledkeztem róla.
egyébként meglehetősen szar hetem volt, valahogy minden összejött és még az idő is olyan mintha folyamatosan dementorok szaporodnának a levegőben, szóval ma reggelre minden csepp életkedvem elfogyott. a legjobb szándékaim szerint se sikerült valahogy most semmi. tényleg önhibámon kívül, de akkor is az én felelősségem, félig-meddig, legalábbis így jön le, amíg az ember meg nem magyarázza, de nincs kedvem magyarázkodni. Coen meg egy hisztis picsa lett, nagyon örültem hogy tegnap+tegnapelőtt nem volt bent. [nem csak én.]
örültem hogy nem sok szabad időm maradt, most se tudok például mihez kezdeni magammal, igazából nem is értem, miért nem akarom hogy megcsörrenjen az ügyeletes mobil.
inkább csak várom, hogy teljen az idő. még két hetet dolgozok, egyet ügyelek, aztán vár rám egy jó hosszú szabadság. nem gondoltam volna, hogy ennyire tele lesz a tököm már november végén, de végülis annyira nem is csodálkozok rajta. az összes szarság közül egy is bőven elég volna.
múlthéten olyasmit produkáltam, hogy mindentől hányingerem volt. például ettem egy almát, és kihánytam. vagy reggelire császárszalonnát, sajtot, és azt is. a gyomromnak a világon semmi baja nem volt, nem is émelyegtem meg semmi… az egész olyan volt, mint amikor valami undorítót lát az ember és attól kell rókáznia. és ez olyan kajáktól jön elő, amiket ráadásul szeretek. és nem is romlottak. [tojás, felvágottak, alma, kenyérfélék, csoki [!!]]. olyan érzésem volt napokig, mintha a garatomat csiklandozná valami. Hugo szerint a reflux, de olyankor maró érzés is van és az most nem volt. csak amikor Kizu egyszer teljes súlyával rátehénkedett a gyomromra – akkor viszont tényleg attól lett hányingerem. [régebben az egyik doki mindig köhögött, és azt mondta hogy a refluxtól van. én meg nem értettem, mert nekem max csak fájni szokott, de újabban tapasztaltam, hogy miért is köhögtet]. Kizu előtte átesett valami gastroenteritis-féleségen, úgyhogy egy kis ideig együtt diétáztunk [ő nem tudott mást megenni, én pedig nem mertem, úgyhogy vagy 3 napig főtt krumpli volt a menü].
Kizu nincs itthon egy pár napja, azóta olyan szar kávékat csinálok reggelente, hogy alig bírom meginni.


furious wildcat.

viszonylag hirtelen felindulásból ellátogattunk végre oda, ahol egyébként az első randink lett volna, és mivel az nem jött össze, az utána következő néhány, de az se úgy alakult. hát akkor most. igazság szerint azért, mert vettünk Kizunak téli bakancsot, és okvetlenül ki akarta próbálni, amihez megfelelő terepre vágyott. mire végérvényesen szétfagytunk volna, találtunk egy helyet ahol ettünk meleg levest, meg ittunk ír vörös sört, hazafele úton pedig elért Gergia telefonhívása, hogy készen vannak a pólók [ezexerint sikerült megjavíttatnia a varrógépét], úgyhogy beugrottunk csokiért meg sörért az egyik Közlekedési Csomópont Plázába, és felugrottunk Georgiához, és sütiztünk meg söröztünk, de ott volt Minerva aki kérte hogy szerezzek egy kórházi ágyat… na mindegy, bonyolult.


kibaszott AED.

vicces, hogy amikor azt kezdték rebesgetni, hogy egy ember megbukott, biztos voltam benne, hogy én vagyok az. ehhez képest az enyém lett a legjobb… ez inkább valami vicc, de nagyon rossz. az utolsó beteget majdnem kinyírtam.
akkora égés volt az egész, hogy még most is egyfajta poszt-traumás shockban vagyok, és nem akar múlni. már késő este volt, mikor eljutottam arra a gondolati szintre, hogy na végre túl vagyok rajta.
a vizsga vége felé se voltam már beszámítható, nem tudom hogy egy AVPU-skálán megkaptam volna-e az A-t :) azt, hogy tiszta, orientált, semmiképp nem lehetett rólam elmondani. [mindenhova adtam volna tonogent, csak izomba nem, nem tudtam melyik a jobb és bal karom (de ezt egyébként se mindig tudom), 37,7°C-re simán rávágtam, hogy láz, stb, a végén rossz helyre írtam alá a nevemet, majd a toll kupakját hozzávágtam a vizsgabizottsághoz].
nem vagyok benne biztos, hogy hajnalban a közelben vinnyogó Craftert nem csak hallucináltam. szokás szerint, amikor alhatnék ameddig akarok, nem akar sikerülni. de lusta is vagyok bármihez hozzákezdeni.

u.i.: utálom azt a megb***ott félautomatát.


untitled.

ó, nem is meséltem.
Aoi ismeri a blogom címét, és nem kizárt, hogy ezt elolvassa, és egészen biztosan nem fog örülni neki, de végülis velem történt, miért ne írhatnám le.
mostanában, pár napja furcsa érzéseim vannak Aoival kapcsolatban, megint előjött ez a dolog, hogy talán nem zártam le magamban rendesen a dolgot, és talán nem is akarom. nehéz ezt letisztázni, mert magam sem tudom, miről is van szó. hosszú ideig minden pozitív dolog hozzá kötődött, az összes olyan helyszín és élethelyzet, ami valami jót jelentett számomra. ő maga mint ember, nagyon változatos reakciókat vált ki belőlem meg szerintem úgy általában a környezetéből. abban régóta biztos vagyok, hogy nem szeretnék újra egy párt alkotni vele, szóval nem ilyesmiről van szó, és éppen ezért nehéz rájönni, hogy akkor miről.
Aoi egy tökéletes barát, csak valahogy túl sok konfliktusunk adódik abból, hogy valamikor együtt jártunk. a legtöbb szép emlék és jó dolog viszont nem ehhez kötődik. mindig is sokkal inkább barátok voltunk, mint pár. de azzal, hogy szakítottunk, ezek a dolgok is javarészt megszűntek. illetve nem tudunk annyira neutrálisak lenni egymással szemben. mindig van egy kis előítélet, egy kis rosszmájúság, egy kis felelősségrevonás, stb. sokszor azt érzem, hogy tök király lenne visszamenni arra a kis búvóhelyre, csak úgy ellenni ott, ahogy régebben is, semmi különös, csak úgy ülni a gépem előtt, úgy közlekedni át a szövevényes csapdát alkotó kábeleken, a könyvespolcon tölteni ki a pálinkát, úgy hallgatni zenét. elmenni kóborolni az éjszakában, felmászni tiltott helyekre, elvont dolgokról társalogni úgy, mintha tudnánk bármit is.
nem igazán lenne ennek semmi akadálya, csakhát nem szeretném például, hogy Kizu félreértse a dolgokat, meg mostanában nem sok időt tudtunk együtt tölteni, abból nyilván nem lenne jó feláldozni.
másrészt nem tudom, mennyire jó dolog ez így. az természetes, ha az embernek hiányzik az az élete, amikor még háborítatlan volt és viszonylag problémamentes. a főhadiszállás olyan volt, mint egy búvóhely, átvitt és valódi értelemben is. nem igazán tudtam értelmezni a ‘szabadság’ fogalmát – mivelhogy én az voltam. mármint szabad.
Kizunak furcsa érzéke van ahhoz, hogy megérezze, pszichés/spirituális értelemben nekem mik a fontos, jelentőséggel bíró dolgok, mert pl.emlegette, hogy el szeretne menni arra a helyre. ezt mondjuk nem tartottam olyan jó ötletnek, legalábbis Aoi szempontjából, azon viszont gondolkoztam az utóbbi időben, hogy esetleg egyedül teszek egy látogatást.
kb. ezzel egyidőben Aoi anyja elkezdett érdeklődni felőlem, Aoi felhívott ezzel és megkérdezte, megadhatja-e valamelyik e-mailcímem neki, vagy a telefonszámomat. inkább a mailre szavaztam, de a nő végülis telefonon keresett meg.
épp dolgoztam, amikor szóltak hogy csörög a telefonom. nem voltak olyan állapotban a kesztyűim, hogy fel tudjam venni, gondoltam majd visszahívom. de folyamatosan újra és újra hívott egy ismeretlen szám. végül felvettem, és Aoi anyja szólt bele, de nem mutatkozott be vagy valami, először azt hittem, téves.
a “szia, régen beszéltünk” bevezetőszöveg után kezdődött is az agybaj. a másodperc töredéke alatt megbántam, hogy felvettem a telefont [2 másik személyre gondoltam, hogy hátha ők keresnek, emiatt vettem fel], ráadásul teljesen feleslegesen hangsúlyoztam, hogy dolgozok, nem tudok most bájcseverészni baromságokról. [akkor se tudtam volna, ha nem dolgozok, olyan hülyeségekről kezdett el beszélni]. eleve nem értem, mi ez az erőszakosság, hogy szünet nélkül hívogat, amikor tudhatná, hogy dolgozok. na mindegy, szegény sose volt teljesen százas, de erről nem tehet… csak annál is hülyébben veszi ki magát, ha másokat kezd el oltogatni. na mindegy.
vállal tartottam a telefont, de egy idő után már így se ment, akkor megígérte hogy oké, hagy dolgozni, és nem fog zaklatni. ehhez képest elkezdett sms-eket küldözgetni, meg felhívta Aoi-t is, és neki is mondta a magáét [tulajdonképpen arról, hogy ha szakítok Kizuval, illetve az utána következőkkel is, akkor esetleg újrakezdhetném Aoi-val.] azon is felháborodtam egy kissé, amiket nekem mondott, de ez már hozzá képest is túlzás. szerintem nem szükséges magyaráznom, hogy miért… közben Aoival is beszéltem, ő mondjuk nem bukott ki annyira ezen mint én, de ő már meg is szokta az efféle hülyeségeket.
a kedves mama továbbra is küldözgette nekem az sms-eit, egyre nagyobb zagyvaságokkal, meg olyan… nem is tudom, minek mondják stílusban, ilyen vádló, megvető szövegekkel. [ha ilyen rossz embernek tart, miért akar újra összehozni Aoival?] se füle, se farka nem volt az egésznek, de valamiért nagyon felbosszantott. leginkább a saját naivitásom, hogy hajlandó voltam szóba állni vele, mikor tudhattam volna, hogy tőle semmi jóra nem számíthatok. Aoi apjának egészségügyi problémái vannak, Aoi-val beszéltünk ezekről 1-2 nappal előtte, gondoltam hátha valami ilyesmivel kapcsolatban keres. vagy csak úgy, tőle ez is kitelik. Aoi és Kizu is azt mondta, hogy ne foglalkozzak az egésszel, de olyan érzés volt, mintha szólna valami vészcsengő a fejemben. mint amikor olyasmivel találkozik a bőröm, ami allergiás reakciót vált ki, és tovább vakarom a piros foltot mert viszket, és annál jobban piros lesz és fáj.
igazából semmit nem értem el azzal, hogy minden válaszommal próbáltam ésszerű irányba terelni a beszélgetést, és egyben lezárni. mint aki megkattant – valószínűleg ez is történt.
amikor Aoi próbálta hívni, hogy azért most már állítsa le magát, kinyomta a hívásait, egyszer talán tudtak beszélni, akkor megígérte hogy békénhagy, de folytatta, végül kicsit kellemetlenebb hangnemben reagáltam, amire kikapcsolta a telefont. legalább engem békénhagyott, viszont Aoi nem tudta belőle kiszedni, mi a fene volt ez az egész.
mindenesetre valahogy reálisabb kép rajzolódott ki bennem az elmúlt időszakról, az Aoival töltött időről meg mindenről. erre mondják, hogy illúzióromboló? :)


dangerous & moving

a Sebhelyes átment a PÁV-on, visszakapta a jogsiját – de mindez nem jogerős. persze így senki se érti, hogy akkor mi értelme volt az egész 6 órás vizsgálatnak, de úgy szép az élet, ha bonyolítjuk. szegénynek már pszichológus-fóbiája van, és tökéletesen megértem. [nem értem, mi köze az egésznek ahhoz, hogy hol tartják az urnát, meg hogy én hány éves vagyok].

nagyon király szabadságon lenni, főleg hogy semmivel nem pihentem eddig többet, mintha dolgoznék. nem hagynak az emberek aludni, mindenkinek olyan fontos leszek hirtelen, ha időm lenne pihenni egy kicsit. most meg már tanulnom kéne, de azt se tudom hol kezdjek neki, elkezdtem csapongani itt a pániktól, össze-vissza tanulok[?] tűzvédelmet meg aszepszist meg állapotfelmérést meg minden baromságot, csak mert az a fixa ideám hogy rohadt nagy égés lesz az egész, és a tételek 90%-áról azt se tudom, hogy eszik-e vagy isszák. úgyhogy azt hiszem, tényleg lehúzok valamit az elején, legalább az ataxiával kapcsolatban képben leszek. [különben valamelyik nap ezzel szórakoztattam magam, hogy kimegy a mentő a részeghez: “ataxia? a taxija!” – oszt vigyorogva rámutatnak az autóra. fenomenálisan poénos, hahaha.]
mindenki azt hiszi, hogy menni fog, én meg nem. Kizu ki akar venni szabit – gondolom, cserébe azért, hogy én végigszenvedtem vele a PÁV-ot [ami különben semmiből nem állt, mint hogy ültem a sarokban és próbáltam tanulni, meg azt hittem már aortarepedésem lesz az idegtől, meg játszottam a star acres-sszel], ő is bevállalja, hogy végigasszisztálja a 8 órás kínhalálomat – csak azzal nincs tisztában, hogy ezalatt olyan szinten az agyára fogok menni, hogy a végén agyoncsap a mosdóban.

egyébként nem tudom, konkrétan mi bajom van. nem szoktam ennyire ideges lenni egy vizsgától. eleinte, még az egyetem elején volt, hogy öklömnyire zsugorodott a gyomrom némelyik szóbeli előtt, de legalább kussoltam és faarccal tűrtem, aztán meg egy-két alkalom után alapjáraton is tojtam az egészre.
itt meg soxor úgy vizsgáztunk, hogy azt se tudtam, hogy vizsga lesz, de ha már ez van, akkor úgyis mindegy…
az csak egy dolog, hogy ez az első olyan, amin múlik is valami. [2 állásom, semmi több]. de igazából az önérzetem bánná rohadtul. és nem tudom, ront-e vagy javít az egészen, hogy van, amiből mégis K. vizsgáztat. rohadtul megörültem neki, de közben annál is inkább ki akarok tenni magamért. tudja, hogy mik az erősségeim, meg tudja, hogy mit hogyan tanított és ahhoz mérten vizsgáztat, de pont miatta fontos, hogy ne csak meglegyen, hanem jó legyen. tiszta agybaj.

nagyon lassan érő típus vagyok. de mostmár gyakorlatilag mindegy… utálom, amikor valamihez mázli is kell, mert nem mindig áll mellettem a szerencse. és most még a vakmerőségem [és ezzel együtt minden csepp önbizalmam] is elhagyott. el se tudom képzelni… a ronda kudarcon kívül nem terjed tovább a képzelőerőm. de nem szabad így lennie. basszus.


teleettem magam epres fánkkal, és közel sem parázok annyira, mint ullene. jól esne egy earl grey, de chips jön és sör, és Kizu.
és ha így, ha úgy, de akkor is valószínű, hogy soha többé, és ez már megint hideg. megszoktam, de rossz, majd szembesülök vele, ha már úgyis mindegy lesz. az én erőmet csak az adja, hogy olyan makacs vagyok, mint egy öszvér.


[…]

azért milyen az már, amikor az emberben tudatosul, hogy bassza meg, én már öltem beteget.


olyan helyre megyek, ahol eddig még nem voltam. sugársérülésekről tanulok közben, meg söröm is van néhány, néha nézelődök.
szétjártam a lábam, mégis alig bírok a seggemen ülni.


TU3SD4Y M0RN1NG.

tényleg csak ennyi hiányzik a lelki egyensúlyomhoz, hogy senki ne fertőzze meg saját magával az életteremet, a privát szféra maradjon privát szféra – és ebből nekem relatíve kiterjedt térre van szükségem. persze nem Kizura gondolok, akit tegnap este feltettem a vonatra, és ismét visszautazott a világ túloldalára – remélhetőleg utolsó alkalommal. még két hét, és végleg hazajönnek [mondjuk hiszem, ha látom], én meg hétvégén megyek utána, az A-terv szerint. de van B-terv is, meg A/1 és A/2, meg ilyenek. ha nem lenne elég bonyolult az élet önmagában, akkor bonyolítjuk mi.

eközben az egykori főhadiszálláson újabb talált kismacskával bővült a populáció, akinek a befogadása ránk vár valószínűleg. remélhetőleg olyan helyre tudunk költözni, ahol nem jelent akadályt [mert általában a ketrecben tartott rágcsálókkal is gondok vannak, nemhogy egy macskával].

továbbá van egy jó és egy rossz hír. a rossz az, hogy Szása vasárnap este meghalt. öregecske volt már, fogyott, kopaszodott, az utóbbi egy-két hónapban nehezen is mozgott, majd az utolsó 2 napban már nem evett, nem ivott és nem jött ki a házából. de szépen elaludt, nem szenvedett. végülis ritkán érik meg a 3 évet, főleg egészségesen. [szinte az összes patkány ilyen-olyan daganatokban szenved].

az öröm az ürömben, hogy most már végre nem csak én állítom, hogy Kizu apja nem a baleset, hanem műhiba következtében halt meg. az ügyvéd szerint fölösleges műhibapert indítani – és hát igaza van. a vád szempontjából nem mindegy, de mire ebből lesz valami… szóval semmi értelme. egyébként úgy áll a dolog, hogy ugyan nem a baleset okozta a halálát, de ha nincs a baleset, nem hospitalizálják, és nem romlik le ennyire az állapota. ez az én felfogásom szerint annyiban más, hogy ha nem hospitalizálják, nem tudnak műhibát elkövetni, de mindegy, lényeg hogy nincs olyan szoros összefüggés a baleset és a halál között. nem is annyira az ítélet, mint inkább Kizu lelkiismerete miatt fontos. [hozok mégegy kávét].

mennyei érzés volt különben, hogy hétfő van, én meg alhatok ameddig akarok, és dolgozni se megyek. és már mindenki a buszon/metrón zötykölődik, amikor én még csak a kávémat kavargatom.
ma se kellett ébresztő, 10 előtt nincs értelme beérnem, úgyhogy ráértem dögleni. meg két kávét inni. meg zenét hallgatni. minden reggelnek ilyennek kéne lennie.
este egyébként nem voltam jól, nagyon álmos voltam, de nem bírtam elaludni, és iszonyat nagy baromságok jártak a fejemben. minden kis hülyeségre marha ideges lettem. hogy ég a lámpa, meg hogy az ágy másik végében ott egy összegyűrt takaró, meg hogy melegem van… pedig nyitva volt az ablak. attól tartottam, hogy jön egy agylövés és kiugrok. [semmi ilyen szándékom nem volt, de valami fura állapotban voltam, olyasmiket gondoltam, amik mintha nem a saját gondolataim lettek volna].

nah, elfogyott a 2. kv. [az ezredestől még kapok majd egy harmadikat]. lassan össze kéne szednem magam, a fene egye meg hogy a telefonomat megint elfelejtettem feltölteni, ami azt illeti szívesebben maradnék itthon, de azt hiszem munka közben többet foglalkozok tanulással, mint a szabad időmben. a nyakamon a vizsga, ha csak rágondolok, hasmenésem lesz.

na, mentem.


дохлятина.

valaki a környéken lövöldözi a galambokat, aztán szanaszét hagyja a hullákat. voltak pillanataim, amikor szinte rosszul voltam ettől az egésztől. azt hiszem, tudat alatt emlékeztet valamire, amivel nem biztos, hogy szeretnék foglalkozni.
de úgy önmagában is undorító és érthetetlen dolgonak találom ezt. csak úgy, céltalanul öldökölni. a vadászatot sem csípem, de azok legalább tisztelik annyira az áldozatot, hogy megeszik, vagy kiteszik az agancsát, vagy valami. nem arról szó, hogy ezt nem ítélem el, de azért mégis más. nameg tudom, milyen ösztön is ez, csakhát… na mindegy. viszont ez, hogy macskákra légpuskával, meg galambokra, meg verebekre, meg ki tudja még mire… valami idióta hülyegyerek jó poénnak fogja fel, hogy kiolt egy életet. és nem is egyet. volt – nincs. valakinek csak ennyi. tényleg velem van a baj, hogy én nem szeretek ölni? és nem is tudom elfogadni?
annyiszor átértelmeztem már magamban ezt a kérdést, a halált, meg az életet, meg a gyilkosságot, a halálbüntetést… és még mindig nincs kiforrott nézetem. az emberi halál valahogy természetes a számomra, nem is igazán jelent olyasmit, amin gondolkoznom kéne. legalábbis a valóságban még nem találkoztam ilyennel.
ami elég gáz, az az, hogy már szinte azt is természetesnek veszem, ha állatokat ölnek. pl. újszülött kiskutyát-kismacskát, rágcsálókat, ilyesmi. sajnos az ember ebben nő fel, és hiába vannak elvei, ha az egész környezete mást vall. véletlenül sem hajlok afelé, hogy igazat adjak azoknak, akik ilyesmit tesznek, vagy megértsem őket. csak nem ráz meg annyira a jelenség, mint kölyökkoromban.
a mi macskánkra is lőttek már rá légpuskával, állítólag “mert odaszart a kertbe”. oké öregem, te meg az orrom alá füstöltél a kibaszott cigiddel, akkor én meg téged lőlek le.
meg az egyik szomszéd fogyatékos lányának a macskáját is lelőtték. arra még ennyi indok sem volt, csak úgy sportvadászat, és kész.
meg ezek a galambok.
legtöbbször én sem gondolok így a dolgokra, de néha igen. hogy mégis mit jelent élni. látni, hallani, érezni. és ez egyszercsak megszűnik, és a lófasz se tudja, mi lesz utána. öncélúan, csak mert valaki élesben akarja tolni a gép előtt poshadás helyett. mert keménycsávónak érzi magát tőle vagy mittudomén. más meg meghal. egyszer és mindenkorra, egyik pillanatról a másikra. biztos én vagyok flúgos, hogy ez nekem durva.
vagy talán csak irigylem valahol a galambokat, mert elég gondtalanok és még repülni is tudnak, és ez az egész mégis azt mutatja, hogy mégse olyan jó galambnak lenni.
meg aztán azok az otthagyott testek. elég sok. és idővel persze elkezdenek bomlani, a maguk természetellenes helyzetében, és ez már nem egy szimpla látkép egy szimpla járókelőnek, mert egy-egy halott galamb tök megszokott, de így egy kicsit népírtásra emlékeztet a helyszín.

nem tudom, hogy érezném magam egy vágóhídon. gusztustalanabbat el se tudok képzelni, de az a helyzet hogy adott pillanatban sose érintenek meg a dolgok. gyakorlatilag semmi. ha valaminek van rám hatása, az mindig később érződik. ez a válaszott hivatásom szempontjából elég szerencsés dolog. de továbbra is inkább állatokról van szó, az emberek más kategória.
az ilyesminek mindig utánanézek, vonz ami taszít, szeretek borzalmas dolgok után kutakodni. nem tudom, miért. talán valamiféle megnyugvást várok, hiszen a valóság mégsem olyan meredek, mint a saját fantáziám. [és tényleg nem. lehetne viccelődni azzal, hogy elborult agyam van, de ez nem vicc. semmi sem tud annyira kiborítani, mint a saját agyszüleményeim. sőt, nem is tudom, ki tudott-e bármi borítani a saját agyamon kívül].

egyébként arrafele, amerre ezt a lövöldözőt sejtem, hogy lakik, szoktak furcsa dolgok lenni. egy bizonyos helyen például állandóan kidobált dolgok hevernek szanaszét, mármint ablakból kidobált dolgok, de elég tematikusan. szóval pl. zöldségek. vagy egyik alkalommal játékok. összetört, megrongált gyerekjátékok. egy ép darab volt köztük, messziről kiszúrtam a fűben, egy babzsák macska. felszedtem, kimostuk, Kizu párnája mellett tanyázik, és Kizu mindig úgy pozicionálja, hogy kapjon levegőt.
de egyszer volt egy csomó megégett cucc is. én nemtom, milyen elmebetegek laknak errfelé…

egyébként lehet, hogy összejön egy másodállás. kicsit húzós, szóval remélem jól fizet, de még nem tárgyaltunk. majd kiderül…

úgy utálom, amikor behallatszik Hugo és/vagy Dóri hangja.


legless.

az elmúlt napok valamelyikében úgy véltem, megértettem, mit jelent az, hogy “a helyzet fokozódik”, de tekintettel az elmúlt napok eseményeire, inkább nem próbálok visszaemlékezni rá.
le se merem írni, mit művelek mostanában. lényeg, hogy egészen véletlenül nyertem egy kis haladékot, persze erről senki se tud, csak elfelejtették ellenőrizni, én meg “elfelejtettem” szólni. na mindegy. [ködösítek, igen. aki ismer régebb óta, az tudja :)]. natehát, nem volt arcom ismét K.-t hívni segítségül, pedig szívesen kontaktoltam volna vele, de hát mindennek van határa ugyebár. Charityt nyaggattam egy darabig, aki jótékonyan meg is tette, amit tudott [ez nem sok, de örültem hogy egyáltalán ráér arra a pár percre], viszont nem jutottunk semmire, sajnos. adott egy ötletet, amit félretettem azzal, hogy ez mégiscsak túl meredek, és néhány napig halogattam egy épkézláb terv kiagyalását. mire megszületett, Charity már nem volt bevonható, illetve felspanoltam magam azzal, hogy aki mer az nyer, és úgy tettem, ahogy tanácsolta.
simábban ment, mint gondolta [az ő javaslata egy soklépcsős megoldás volt, a megvalósítás viszont, úgy tűnt, pofonegyszerűen alakul]. Rufus volt az első láncszem – és az utolsó is. ő az, akinek szereztem volna másodállást, de végül talált egy másikat, mire elrendeződött volna. felhívtam szerda délután/koraeste, és egy fél óra múlva indultam is. elmentünk kocsmázni, lazára vettem és finomítottam a sztorin Charity figyelmeztetése alapján [úgy gondolta, Rufus ilyesmiben nem szívesen tesz szívességet, szakmai féltékenységből], talán segített, talán mindegy volt, nem tudom. dumáltam elég sok emberrel, de mire rosszullettem, szerencsére már csak Rufus és a csapos voltak ott. egyik pillanatról a másikra lettem rosszul hirtelen, gyanítom hogy inkább a cigi, mint a pia miatt, előbbit ugyanis döbbenetesen rosszul bírom. ennek ellenére jó sokat és jó erősen elszívtam [Rufus erősködött, hogy tett bele valamit, de a francokat tett, sima dohány volt]. én ugyan előre szóltam, hogy ha a sör mellé rövidet is hoz, annak csúnya vége lesz, de nem hatott. csúnya is lett a vége.
Rufusnál aludtam a kanapén, másnap hajnalban mikor mentünk le a lépcsőn, csak néztem, hogy bzmg, hogy tudtam ide tegnap feljönni. nah, szóval kanapé, mellém egy festékesvödör, a bakancsomat kisebb agitálásra levettem [ő akarta, de nem sikerült neki], egyébiránt mozdulatlanul aludtam munkaruhában mint egy hulla pár órán keresztül, majd kb. 3:30-tól Rufust boldogítottam a locsogásommal.
a reggeli kávé visszaköszönt a festékesvödörben, gyógysörnek málnás-lime-os drehert kaptam, ami borzalmas, illetve Rufus felajánlotta, hogy ad egy Cerucalt a seggembe, de egyrészt úgy véltem, hogy ez jobb, ha kijön, mintha bent marad, másrészt nem voltam biztos benne, hogy egy ilyen fazon előtt jó ötlet letolni a gatyámat. délelőtt már bántam kicsit.
igazából nemigen volt kérdés számomra, hogy miért ment bele ennyire gyorsan és könnyen a dologba, de úgy véltem, kézben tudom tartani a dolgokat. hát, nem teljesen sikerült. úgy terveztem, hogy hazajövök, de amilyen állapotban voltam, komolyan örültem neki, hogy nem volt rá szükség. [valamiért attól se voltam nyugtalan, hogy Rufus ittasan vezet, és a kocsinak lejárt a műszakija. amúgy megengedte, hogy a kocsiban hányjak, de nem tettem meg].
csak reggel volt kicsit kínos a szitu, azt hittem, sose szabadulok el. és amíg nem intézte el, amit, addig nem én diktálom a feltételeket. nade mindegy, túléltem, reggel hazahozott, én meg bevágódtam a kádba, meg fogat mostam, meg tiszta ruhát vettem, és mentem dolgozni. még délután negyed kettőkor is rohadtul hányingerem volt. dél körül a fejem is elkezdett fájni.
meló után találkoztam Aoival, beültünk kajálni, és lassacskán minden bajom elmúlt azon kívül, hogy kibaszottul álmos voltam. elég sokat dumáltunk Aoival mostanában, és azért találkoztunk, hogy akkor már személyesen is, mert úgy mégiscsak jobb barátkozni, meg minden, erre meg így taccsravágtam magam, szóval ez egy kicsit szar érzés volt. meg fáradt voltam. de úgy tényleg. nem szoktam elfáradni fizikailag, de folyamatos azt éreztem, hogy muszáj leülnöm. jó, van hogy jólesik, ha adódik lehetőség, de ha nem adódik, észre se veszem. most meg azt keresgéltem a szememmel az utcán, hogy hol egy pad.
végülis egyébként Aoi adta az ötletet, hogy hogyan ússzem meg a Rufussal való üzletelést következmények nélkül, és ehhez ugyan Shien asszisztenciájára volt szükség, de működött. majdnem nem, egy kicsit be is voltam szarva, de végül megoldódott. Rufus ugyan telefonált egy párszor, de ennek már nincs különösebb jelentősége.
Shiennel meg utána elmentünk gumicukrot venni, meg egy darabon együtt mentünk haza, ezer éve nem dumáltunk szóval erre is jó alkalom volt.
Kizunak különben csütörtök reggel elmeséltem a történet vázlatos verzióját, de szombat reggelt állt csak elém azzal, hogy na akkor mi is volt ez? nagyon bennem volt, hogy el akarom mondani, de mégse mertem, leginkább azért, mert féltem hogy szarul fogja érezni magát. úgy adagoltam, hogy végül csak pofán akarta verni Rufust, ami teljesen érthető. [én egyébként pénteken már szinte sajnáltam őt].

Kizu egyre komolyabban rá van kattanva a költözés témára, egészen pontosan egy közös albérletre, úgyhogy nekiláttam lakást keresni. nagyon régóta mondogatja, de úgy voltam vele, hogy egypár dolgot azért nem ártana elrendezni előtte. mostanában viszont egyre szaporodnak azok a kisebb-nagyobb közjátékok, amelyek után nekem is meggyőződésem, hogy minél előbb lépni kell innen. nem mintha nem lenne elég dolgunk/bajunk így is, csak sajnos ez meg hátráltat, hogy még Hugo és Dóri is faszoskodnak itt nekünk.
Kizunak van pár ismerőse kiadó lakással, én pedig erre a megoldásra hajlok elsősorban, és csak akkor keresek idegentől, ha a fentiek egyike sem jött be. elég sok albérletben laktam már, és mindössze 2 volt olyan, ahol nem akartam megfojtani a tulajt egy kanál vízben [az a kettő meg anyagilag volt egy kissé húzós].

amúgy meg parázok a vizsgáktól, meg ilyesmi.

2,5 órája fent vagyok, és nem is tudom, hogy van-e kedvem megmozdulni. alapvetően nincs, amúgy meg a közlekedést leszámítva örülök, hogy megyek melóba, mert legalább eltereli valamennyire a gondolataimat.


kíváncsi vagyok, ha én mondanám azt egy műhibára, hogy “aki dolgozik az hibázik is”, mit szólna hozzá a kedves kollega. miután belehalt, közölhetném én is, hogy “kétszer is ellenőriztem”.
rohadtul utálom, hogy mindenki csak rázza le magáról a felelősséger, meft megteheti, én meg nem beszèlhetek nyíltan. egyszer még a túl nagy pofäm fog a sírba vinni.

beszèltem Kizu traumatológusával. nem értem, a háziorvosa miért veszi ilyen félvállról a dolgot, a rehabos meg miért nem válaszol, de legaláb mostmár aggódhatok még egy dolog miatt, amellett hogy valószínűleg mégsem úgy történt a baleset, ahogy azt a nyomozó gondolja.
amúgy ha befejezem tanulmányaimat, akár össze is szakmaivitázhatnék a dokival, hacsak be nem nő a fejem lágya addig. (az egy megszőkott jelenség, hogy a háziorvosok mindent anginának néznek, meg a hypotoniás, tachycard betegnek benyomnak 2 puff nitrolingualt, de szeretném hinni, hogy egy traumatológus tudja, mit beszél.)

rossz, hogy felgyorsítanám az idő múlását, és közben lelassítanám, különböző okok miatt.


Шипы

beleléptem egy tövisbe. átszúrta a cipőm talpát, csinált még egy lyukat a zoknimra, és belement a kislábujjamba, ami időnként indokolatlan mértékben fáj.