разочарование.

Kizu: - mivel vágtad meg kezed?
L: - …
Kizu: - mivel?
L: - …
Kizu: - mivel!?
L: - sörösdobozzal.
Kizu: *csalódott fejet vág* - eh.. azt hittem, szikével, vagy valami…

kiábrándító vagyok :)


lividity

eladtam a lelkem. voltam elsősegélyt tanítani egy felnőttképzésben szenvedő osztálynak, meg előtte egy másiknak mást tanítottam, csak azok nappalisok voltak. az elméleti oktatás nagyon nem az én asztalom, legalábbis ha a célközönség nem vonható be semmi interaktívba. az elsősegély viszont jó volt, azzal lehet baromkodni, miután a tanuló legyőzte az ambu babáktól való viszolygását. [egyébként könnyebben megbarátkoztak velük, mint anno én].
mindezt persze úgy, hogy közben ügyeletben voltam, de eddig szerencsére nem volt riasztás. különben meg is feledkeztem róla.
egyébként meglehetősen szar hetem volt, valahogy minden összejött és még az idő is olyan mintha folyamatosan dementorok szaporodnának a levegőben, szóval ma reggelre minden csepp életkedvem elfogyott. a legjobb szándékaim szerint se sikerült valahogy most semmi. tényleg önhibámon kívül, de akkor is az én felelősségem, félig-meddig, legalábbis így jön le, amíg az ember meg nem magyarázza, de nincs kedvem magyarázkodni. Coen meg egy hisztis picsa lett, nagyon örültem hogy tegnap+tegnapelőtt nem volt bent. [nem csak én.]
örültem hogy nem sok szabad időm maradt, most se tudok például mihez kezdeni magammal, igazából nem is értem, miért nem akarom hogy megcsörrenjen az ügyeletes mobil.
inkább csak várom, hogy teljen az idő. még két hetet dolgozok, egyet ügyelek, aztán vár rám egy jó hosszú szabadság. nem gondoltam volna, hogy ennyire tele lesz a tököm már november végén, de végülis annyira nem is csodálkozok rajta. az összes szarság közül egy is bőven elég volna.
múlthéten olyasmit produkáltam, hogy mindentől hányingerem volt. például ettem egy almát, és kihánytam. vagy reggelire császárszalonnát, sajtot, és azt is. a gyomromnak a világon semmi baja nem volt, nem is émelyegtem meg semmi… az egész olyan volt, mint amikor valami undorítót lát az ember és attól kell rókáznia. és ez olyan kajáktól jön elő, amiket ráadásul szeretek. és nem is romlottak. [tojás, felvágottak, alma, kenyérfélék, csoki [!!]]. olyan érzésem volt napokig, mintha a garatomat csiklandozná valami. Hugo szerint a reflux, de olyankor maró érzés is van és az most nem volt. csak amikor Kizu egyszer teljes súlyával rátehénkedett a gyomromra – akkor viszont tényleg attól lett hányingerem. [régebben az egyik doki mindig köhögött, és azt mondta hogy a refluxtól van. én meg nem értettem, mert nekem max csak fájni szokott, de újabban tapasztaltam, hogy miért is köhögtet]. Kizu előtte átesett valami gastroenteritis-féleségen, úgyhogy egy kis ideig együtt diétáztunk [ő nem tudott mást megenni, én pedig nem mertem, úgyhogy vagy 3 napig főtt krumpli volt a menü].
Kizu nincs itthon egy pár napja, azóta olyan szar kávékat csinálok reggelente, hogy alig bírom meginni.


furious wildcat.

viszonylag hirtelen felindulásból ellátogattunk végre oda, ahol egyébként az első randink lett volna, és mivel az nem jött össze, az utána következő néhány, de az se úgy alakult. hát akkor most. igazság szerint azért, mert vettünk Kizunak téli bakancsot, és okvetlenül ki akarta próbálni, amihez megfelelő terepre vágyott. mire végérvényesen szétfagytunk volna, találtunk egy helyet ahol ettünk meleg levest, meg ittunk ír vörös sört, hazafele úton pedig elért Gergia telefonhívása, hogy készen vannak a pólók [ezexerint sikerült megjavíttatnia a varrógépét], úgyhogy beugrottunk csokiért meg sörért az egyik Közlekedési Csomópont Plázába, és felugrottunk Georgiához, és sütiztünk meg söröztünk, de ott volt Minerva aki kérte hogy szerezzek egy kórházi ágyat… na mindegy, bonyolult.


kibaszott AED.

vicces, hogy amikor azt kezdték rebesgetni, hogy egy ember megbukott, biztos voltam benne, hogy én vagyok az. ehhez képest az enyém lett a legjobb… ez inkább valami vicc, de nagyon rossz. az utolsó beteget majdnem kinyírtam.
akkora égés volt az egész, hogy még most is egyfajta poszt-traumás shockban vagyok, és nem akar múlni. már késő este volt, mikor eljutottam arra a gondolati szintre, hogy na végre túl vagyok rajta.
a vizsga vége felé se voltam már beszámítható, nem tudom hogy egy AVPU-skálán megkaptam volna-e az A-t :) azt, hogy tiszta, orientált, semmiképp nem lehetett rólam elmondani. [mindenhova adtam volna tonogent, csak izomba nem, nem tudtam melyik a jobb és bal karom (de ezt egyébként se mindig tudom), 37,7°C-re simán rávágtam, hogy láz, stb, a végén rossz helyre írtam alá a nevemet, majd a toll kupakját hozzávágtam a vizsgabizottsághoz].
nem vagyok benne biztos, hogy hajnalban a közelben vinnyogó Craftert nem csak hallucináltam. szokás szerint, amikor alhatnék ameddig akarok, nem akar sikerülni. de lusta is vagyok bármihez hozzákezdeni.

u.i.: utálom azt a megb***ott félautomatát.


untitled.

ó, nem is meséltem.
Aoi ismeri a blogom címét, és nem kizárt, hogy ezt elolvassa, és egészen biztosan nem fog örülni neki, de végülis velem történt, miért ne írhatnám le.
mostanában, pár napja furcsa érzéseim vannak Aoival kapcsolatban, megint előjött ez a dolog, hogy talán nem zártam le magamban rendesen a dolgot, és talán nem is akarom. nehéz ezt letisztázni, mert magam sem tudom, miről is van szó. hosszú ideig minden pozitív dolog hozzá kötődött, az összes olyan helyszín és élethelyzet, ami valami jót jelentett számomra. ő maga mint ember, nagyon változatos reakciókat vált ki belőlem meg szerintem úgy általában a környezetéből. abban régóta biztos vagyok, hogy nem szeretnék újra egy párt alkotni vele, szóval nem ilyesmiről van szó, és éppen ezért nehéz rájönni, hogy akkor miről.
Aoi egy tökéletes barát, csak valahogy túl sok konfliktusunk adódik abból, hogy valamikor együtt jártunk. a legtöbb szép emlék és jó dolog viszont nem ehhez kötődik. mindig is sokkal inkább barátok voltunk, mint pár. de azzal, hogy szakítottunk, ezek a dolgok is javarészt megszűntek. illetve nem tudunk annyira neutrálisak lenni egymással szemben. mindig van egy kis előítélet, egy kis rosszmájúság, egy kis felelősségrevonás, stb. sokszor azt érzem, hogy tök király lenne visszamenni arra a kis búvóhelyre, csak úgy ellenni ott, ahogy régebben is, semmi különös, csak úgy ülni a gépem előtt, úgy közlekedni át a szövevényes csapdát alkotó kábeleken, a könyvespolcon tölteni ki a pálinkát, úgy hallgatni zenét. elmenni kóborolni az éjszakában, felmászni tiltott helyekre, elvont dolgokról társalogni úgy, mintha tudnánk bármit is.
nem igazán lenne ennek semmi akadálya, csakhát nem szeretném például, hogy Kizu félreértse a dolgokat, meg mostanában nem sok időt tudtunk együtt tölteni, abból nyilván nem lenne jó feláldozni.
másrészt nem tudom, mennyire jó dolog ez így. az természetes, ha az embernek hiányzik az az élete, amikor még háborítatlan volt és viszonylag problémamentes. a főhadiszállás olyan volt, mint egy búvóhely, átvitt és valódi értelemben is. nem igazán tudtam értelmezni a ‘szabadság’ fogalmát – mivelhogy én az voltam. mármint szabad.
Kizunak furcsa érzéke van ahhoz, hogy megérezze, pszichés/spirituális értelemben nekem mik a fontos, jelentőséggel bíró dolgok, mert pl.emlegette, hogy el szeretne menni arra a helyre. ezt mondjuk nem tartottam olyan jó ötletnek, legalábbis Aoi szempontjából, azon viszont gondolkoztam az utóbbi időben, hogy esetleg egyedül teszek egy látogatást.
kb. ezzel egyidőben Aoi anyja elkezdett érdeklődni felőlem, Aoi felhívott ezzel és megkérdezte, megadhatja-e valamelyik e-mailcímem neki, vagy a telefonszámomat. inkább a mailre szavaztam, de a nő végülis telefonon keresett meg.
épp dolgoztam, amikor szóltak hogy csörög a telefonom. nem voltak olyan állapotban a kesztyűim, hogy fel tudjam venni, gondoltam majd visszahívom. de folyamatosan újra és újra hívott egy ismeretlen szám. végül felvettem, és Aoi anyja szólt bele, de nem mutatkozott be vagy valami, először azt hittem, téves.
a “szia, régen beszéltünk” bevezetőszöveg után kezdődött is az agybaj. a másodperc töredéke alatt megbántam, hogy felvettem a telefont [2 másik személyre gondoltam, hogy hátha ők keresnek, emiatt vettem fel], ráadásul teljesen feleslegesen hangsúlyoztam, hogy dolgozok, nem tudok most bájcseverészni baromságokról. [akkor se tudtam volna, ha nem dolgozok, olyan hülyeségekről kezdett el beszélni]. eleve nem értem, mi ez az erőszakosság, hogy szünet nélkül hívogat, amikor tudhatná, hogy dolgozok. na mindegy, szegény sose volt teljesen százas, de erről nem tehet… csak annál is hülyébben veszi ki magát, ha másokat kezd el oltogatni. na mindegy.
vállal tartottam a telefont, de egy idő után már így se ment, akkor megígérte hogy oké, hagy dolgozni, és nem fog zaklatni. ehhez képest elkezdett sms-eket küldözgetni, meg felhívta Aoi-t is, és neki is mondta a magáét [tulajdonképpen arról, hogy ha szakítok Kizuval, illetve az utána következőkkel is, akkor esetleg újrakezdhetném Aoi-val.] azon is felháborodtam egy kissé, amiket nekem mondott, de ez már hozzá képest is túlzás. szerintem nem szükséges magyaráznom, hogy miért… közben Aoival is beszéltem, ő mondjuk nem bukott ki annyira ezen mint én, de ő már meg is szokta az efféle hülyeségeket.
a kedves mama továbbra is küldözgette nekem az sms-eit, egyre nagyobb zagyvaságokkal, meg olyan… nem is tudom, minek mondják stílusban, ilyen vádló, megvető szövegekkel. [ha ilyen rossz embernek tart, miért akar újra összehozni Aoival?] se füle, se farka nem volt az egésznek, de valamiért nagyon felbosszantott. leginkább a saját naivitásom, hogy hajlandó voltam szóba állni vele, mikor tudhattam volna, hogy tőle semmi jóra nem számíthatok. Aoi apjának egészségügyi problémái vannak, Aoi-val beszéltünk ezekről 1-2 nappal előtte, gondoltam hátha valami ilyesmivel kapcsolatban keres. vagy csak úgy, tőle ez is kitelik. Aoi és Kizu is azt mondta, hogy ne foglalkozzak az egésszel, de olyan érzés volt, mintha szólna valami vészcsengő a fejemben. mint amikor olyasmivel találkozik a bőröm, ami allergiás reakciót vált ki, és tovább vakarom a piros foltot mert viszket, és annál jobban piros lesz és fáj.
igazából semmit nem értem el azzal, hogy minden válaszommal próbáltam ésszerű irányba terelni a beszélgetést, és egyben lezárni. mint aki megkattant – valószínűleg ez is történt.
amikor Aoi próbálta hívni, hogy azért most már állítsa le magát, kinyomta a hívásait, egyszer talán tudtak beszélni, akkor megígérte hogy békénhagy, de folytatta, végül kicsit kellemetlenebb hangnemben reagáltam, amire kikapcsolta a telefont. legalább engem békénhagyott, viszont Aoi nem tudta belőle kiszedni, mi a fene volt ez az egész.
mindenesetre valahogy reálisabb kép rajzolódott ki bennem az elmúlt időszakról, az Aoival töltött időről meg mindenről. erre mondják, hogy illúzióromboló? :)


dangerous & moving

a Sebhelyes átment a PÁV-on, visszakapta a jogsiját – de mindez nem jogerős. persze így senki se érti, hogy akkor mi értelme volt az egész 6 órás vizsgálatnak, de úgy szép az élet, ha bonyolítjuk. szegénynek már pszichológus-fóbiája van, és tökéletesen megértem. [nem értem, mi köze az egésznek ahhoz, hogy hol tartják az urnát, meg hogy én hány éves vagyok].

nagyon király szabadságon lenni, főleg hogy semmivel nem pihentem eddig többet, mintha dolgoznék. nem hagynak az emberek aludni, mindenkinek olyan fontos leszek hirtelen, ha időm lenne pihenni egy kicsit. most meg már tanulnom kéne, de azt se tudom hol kezdjek neki, elkezdtem csapongani itt a pániktól, össze-vissza tanulok[?] tűzvédelmet meg aszepszist meg állapotfelmérést meg minden baromságot, csak mert az a fixa ideám hogy rohadt nagy égés lesz az egész, és a tételek 90%-áról azt se tudom, hogy eszik-e vagy isszák. úgyhogy azt hiszem, tényleg lehúzok valamit az elején, legalább az ataxiával kapcsolatban képben leszek. [különben valamelyik nap ezzel szórakoztattam magam, hogy kimegy a mentő a részeghez: “ataxia? a taxija!” – oszt vigyorogva rámutatnak az autóra. fenomenálisan poénos, hahaha.]
mindenki azt hiszi, hogy menni fog, én meg nem. Kizu ki akar venni szabit – gondolom, cserébe azért, hogy én végigszenvedtem vele a PÁV-ot [ami különben semmiből nem állt, mint hogy ültem a sarokban és próbáltam tanulni, meg azt hittem már aortarepedésem lesz az idegtől, meg játszottam a star acres-sszel], ő is bevállalja, hogy végigasszisztálja a 8 órás kínhalálomat – csak azzal nincs tisztában, hogy ezalatt olyan szinten az agyára fogok menni, hogy a végén agyoncsap a mosdóban.

egyébként nem tudom, konkrétan mi bajom van. nem szoktam ennyire ideges lenni egy vizsgától. eleinte, még az egyetem elején volt, hogy öklömnyire zsugorodott a gyomrom némelyik szóbeli előtt, de legalább kussoltam és faarccal tűrtem, aztán meg egy-két alkalom után alapjáraton is tojtam az egészre.
itt meg soxor úgy vizsgáztunk, hogy azt se tudtam, hogy vizsga lesz, de ha már ez van, akkor úgyis mindegy…
az csak egy dolog, hogy ez az első olyan, amin múlik is valami. [2 állásom, semmi több]. de igazából az önérzetem bánná rohadtul. és nem tudom, ront-e vagy javít az egészen, hogy van, amiből mégis K. vizsgáztat. rohadtul megörültem neki, de közben annál is inkább ki akarok tenni magamért. tudja, hogy mik az erősségeim, meg tudja, hogy mit hogyan tanított és ahhoz mérten vizsgáztat, de pont miatta fontos, hogy ne csak meglegyen, hanem jó legyen. tiszta agybaj.

nagyon lassan érő típus vagyok. de mostmár gyakorlatilag mindegy… utálom, amikor valamihez mázli is kell, mert nem mindig áll mellettem a szerencse. és most még a vakmerőségem [és ezzel együtt minden csepp önbizalmam] is elhagyott. el se tudom képzelni… a ronda kudarcon kívül nem terjed tovább a képzelőerőm. de nem szabad így lennie. basszus.


teleettem magam epres fánkkal, és közel sem parázok annyira, mint ullene. jól esne egy earl grey, de chips jön és sör, és Kizu.
és ha így, ha úgy, de akkor is valószínű, hogy soha többé, és ez már megint hideg. megszoktam, de rossz, majd szembesülök vele, ha már úgyis mindegy lesz. az én erőmet csak az adja, hogy olyan makacs vagyok, mint egy öszvér.


[…]

azért milyen az már, amikor az emberben tudatosul, hogy bassza meg, én már öltem beteget.


olyan helyre megyek, ahol eddig még nem voltam. sugársérülésekről tanulok közben, meg söröm is van néhány, néha nézelődök.
szétjártam a lábam, mégis alig bírok a seggemen ülni.


TU3SD4Y M0RN1NG.

tényleg csak ennyi hiányzik a lelki egyensúlyomhoz, hogy senki ne fertőzze meg saját magával az életteremet, a privát szféra maradjon privát szféra – és ebből nekem relatíve kiterjedt térre van szükségem. persze nem Kizura gondolok, akit tegnap este feltettem a vonatra, és ismét visszautazott a világ túloldalára – remélhetőleg utolsó alkalommal. még két hét, és végleg hazajönnek [mondjuk hiszem, ha látom], én meg hétvégén megyek utána, az A-terv szerint. de van B-terv is, meg A/1 és A/2, meg ilyenek. ha nem lenne elég bonyolult az élet önmagában, akkor bonyolítjuk mi.

eközben az egykori főhadiszálláson újabb talált kismacskával bővült a populáció, akinek a befogadása ránk vár valószínűleg. remélhetőleg olyan helyre tudunk költözni, ahol nem jelent akadályt [mert általában a ketrecben tartott rágcsálókkal is gondok vannak, nemhogy egy macskával].

továbbá van egy jó és egy rossz hír. a rossz az, hogy Szása vasárnap este meghalt. öregecske volt már, fogyott, kopaszodott, az utóbbi egy-két hónapban nehezen is mozgott, majd az utolsó 2 napban már nem evett, nem ivott és nem jött ki a házából. de szépen elaludt, nem szenvedett. végülis ritkán érik meg a 3 évet, főleg egészségesen. [szinte az összes patkány ilyen-olyan daganatokban szenved].

az öröm az ürömben, hogy most már végre nem csak én állítom, hogy Kizu apja nem a baleset, hanem műhiba következtében halt meg. az ügyvéd szerint fölösleges műhibapert indítani – és hát igaza van. a vád szempontjából nem mindegy, de mire ebből lesz valami… szóval semmi értelme. egyébként úgy áll a dolog, hogy ugyan nem a baleset okozta a halálát, de ha nincs a baleset, nem hospitalizálják, és nem romlik le ennyire az állapota. ez az én felfogásom szerint annyiban más, hogy ha nem hospitalizálják, nem tudnak műhibát elkövetni, de mindegy, lényeg hogy nincs olyan szoros összefüggés a baleset és a halál között. nem is annyira az ítélet, mint inkább Kizu lelkiismerete miatt fontos. [hozok mégegy kávét].

mennyei érzés volt különben, hogy hétfő van, én meg alhatok ameddig akarok, és dolgozni se megyek. és már mindenki a buszon/metrón zötykölődik, amikor én még csak a kávémat kavargatom.
ma se kellett ébresztő, 10 előtt nincs értelme beérnem, úgyhogy ráértem dögleni. meg két kávét inni. meg zenét hallgatni. minden reggelnek ilyennek kéne lennie.
este egyébként nem voltam jól, nagyon álmos voltam, de nem bírtam elaludni, és iszonyat nagy baromságok jártak a fejemben. minden kis hülyeségre marha ideges lettem. hogy ég a lámpa, meg hogy az ágy másik végében ott egy összegyűrt takaró, meg hogy melegem van… pedig nyitva volt az ablak. attól tartottam, hogy jön egy agylövés és kiugrok. [semmi ilyen szándékom nem volt, de valami fura állapotban voltam, olyasmiket gondoltam, amik mintha nem a saját gondolataim lettek volna].

nah, elfogyott a 2. kv. [az ezredestől még kapok majd egy harmadikat]. lassan össze kéne szednem magam, a fene egye meg hogy a telefonomat megint elfelejtettem feltölteni, ami azt illeti szívesebben maradnék itthon, de azt hiszem munka közben többet foglalkozok tanulással, mint a szabad időmben. a nyakamon a vizsga, ha csak rágondolok, hasmenésem lesz.

na, mentem.


дохлятина.

valaki a környéken lövöldözi a galambokat, aztán szanaszét hagyja a hullákat. voltak pillanataim, amikor szinte rosszul voltam ettől az egésztől. azt hiszem, tudat alatt emlékeztet valamire, amivel nem biztos, hogy szeretnék foglalkozni.
de úgy önmagában is undorító és érthetetlen dolgonak találom ezt. csak úgy, céltalanul öldökölni. a vadászatot sem csípem, de azok legalább tisztelik annyira az áldozatot, hogy megeszik, vagy kiteszik az agancsát, vagy valami. nem arról szó, hogy ezt nem ítélem el, de azért mégis más. nameg tudom, milyen ösztön is ez, csakhát… na mindegy. viszont ez, hogy macskákra légpuskával, meg galambokra, meg verebekre, meg ki tudja még mire… valami idióta hülyegyerek jó poénnak fogja fel, hogy kiolt egy életet. és nem is egyet. volt – nincs. valakinek csak ennyi. tényleg velem van a baj, hogy én nem szeretek ölni? és nem is tudom elfogadni?
annyiszor átértelmeztem már magamban ezt a kérdést, a halált, meg az életet, meg a gyilkosságot, a halálbüntetést… és még mindig nincs kiforrott nézetem. az emberi halál valahogy természetes a számomra, nem is igazán jelent olyasmit, amin gondolkoznom kéne. legalábbis a valóságban még nem találkoztam ilyennel.
ami elég gáz, az az, hogy már szinte azt is természetesnek veszem, ha állatokat ölnek. pl. újszülött kiskutyát-kismacskát, rágcsálókat, ilyesmi. sajnos az ember ebben nő fel, és hiába vannak elvei, ha az egész környezete mást vall. véletlenül sem hajlok afelé, hogy igazat adjak azoknak, akik ilyesmit tesznek, vagy megértsem őket. csak nem ráz meg annyira a jelenség, mint kölyökkoromban.
a mi macskánkra is lőttek már rá légpuskával, állítólag “mert odaszart a kertbe”. oké öregem, te meg az orrom alá füstöltél a kibaszott cigiddel, akkor én meg téged lőlek le.
meg az egyik szomszéd fogyatékos lányának a macskáját is lelőtték. arra még ennyi indok sem volt, csak úgy sportvadászat, és kész.
meg ezek a galambok.
legtöbbször én sem gondolok így a dolgokra, de néha igen. hogy mégis mit jelent élni. látni, hallani, érezni. és ez egyszercsak megszűnik, és a lófasz se tudja, mi lesz utána. öncélúan, csak mert valaki élesben akarja tolni a gép előtt poshadás helyett. mert keménycsávónak érzi magát tőle vagy mittudomén. más meg meghal. egyszer és mindenkorra, egyik pillanatról a másikra. biztos én vagyok flúgos, hogy ez nekem durva.
vagy talán csak irigylem valahol a galambokat, mert elég gondtalanok és még repülni is tudnak, és ez az egész mégis azt mutatja, hogy mégse olyan jó galambnak lenni.
meg aztán azok az otthagyott testek. elég sok. és idővel persze elkezdenek bomlani, a maguk természetellenes helyzetében, és ez már nem egy szimpla látkép egy szimpla járókelőnek, mert egy-egy halott galamb tök megszokott, de így egy kicsit népírtásra emlékeztet a helyszín.

nem tudom, hogy érezném magam egy vágóhídon. gusztustalanabbat el se tudok képzelni, de az a helyzet hogy adott pillanatban sose érintenek meg a dolgok. gyakorlatilag semmi. ha valaminek van rám hatása, az mindig később érződik. ez a válaszott hivatásom szempontjából elég szerencsés dolog. de továbbra is inkább állatokról van szó, az emberek más kategória.
az ilyesminek mindig utánanézek, vonz ami taszít, szeretek borzalmas dolgok után kutakodni. nem tudom, miért. talán valamiféle megnyugvást várok, hiszen a valóság mégsem olyan meredek, mint a saját fantáziám. [és tényleg nem. lehetne viccelődni azzal, hogy elborult agyam van, de ez nem vicc. semmi sem tud annyira kiborítani, mint a saját agyszüleményeim. sőt, nem is tudom, ki tudott-e bármi borítani a saját agyamon kívül].

egyébként arrafele, amerre ezt a lövöldözőt sejtem, hogy lakik, szoktak furcsa dolgok lenni. egy bizonyos helyen például állandóan kidobált dolgok hevernek szanaszét, mármint ablakból kidobált dolgok, de elég tematikusan. szóval pl. zöldségek. vagy egyik alkalommal játékok. összetört, megrongált gyerekjátékok. egy ép darab volt köztük, messziről kiszúrtam a fűben, egy babzsák macska. felszedtem, kimostuk, Kizu párnája mellett tanyázik, és Kizu mindig úgy pozicionálja, hogy kapjon levegőt.
de egyszer volt egy csomó megégett cucc is. én nemtom, milyen elmebetegek laknak errfelé…

egyébként lehet, hogy összejön egy másodállás. kicsit húzós, szóval remélem jól fizet, de még nem tárgyaltunk. majd kiderül…

úgy utálom, amikor behallatszik Hugo és/vagy Dóri hangja.


legless.

az elmúlt napok valamelyikében úgy véltem, megértettem, mit jelent az, hogy “a helyzet fokozódik”, de tekintettel az elmúlt napok eseményeire, inkább nem próbálok visszaemlékezni rá.
le se merem írni, mit művelek mostanában. lényeg, hogy egészen véletlenül nyertem egy kis haladékot, persze erről senki se tud, csak elfelejtették ellenőrizni, én meg “elfelejtettem” szólni. na mindegy. [ködösítek, igen. aki ismer régebb óta, az tudja :)]. natehát, nem volt arcom ismét K.-t hívni segítségül, pedig szívesen kontaktoltam volna vele, de hát mindennek van határa ugyebár. Charityt nyaggattam egy darabig, aki jótékonyan meg is tette, amit tudott [ez nem sok, de örültem hogy egyáltalán ráér arra a pár percre], viszont nem jutottunk semmire, sajnos. adott egy ötletet, amit félretettem azzal, hogy ez mégiscsak túl meredek, és néhány napig halogattam egy épkézláb terv kiagyalását. mire megszületett, Charity már nem volt bevonható, illetve felspanoltam magam azzal, hogy aki mer az nyer, és úgy tettem, ahogy tanácsolta.
simábban ment, mint gondolta [az ő javaslata egy soklépcsős megoldás volt, a megvalósítás viszont, úgy tűnt, pofonegyszerűen alakul]. Rufus volt az első láncszem – és az utolsó is. ő az, akinek szereztem volna másodállást, de végül talált egy másikat, mire elrendeződött volna. felhívtam szerda délután/koraeste, és egy fél óra múlva indultam is. elmentünk kocsmázni, lazára vettem és finomítottam a sztorin Charity figyelmeztetése alapján [úgy gondolta, Rufus ilyesmiben nem szívesen tesz szívességet, szakmai féltékenységből], talán segített, talán mindegy volt, nem tudom. dumáltam elég sok emberrel, de mire rosszullettem, szerencsére már csak Rufus és a csapos voltak ott. egyik pillanatról a másikra lettem rosszul hirtelen, gyanítom hogy inkább a cigi, mint a pia miatt, előbbit ugyanis döbbenetesen rosszul bírom. ennek ellenére jó sokat és jó erősen elszívtam [Rufus erősködött, hogy tett bele valamit, de a francokat tett, sima dohány volt]. én ugyan előre szóltam, hogy ha a sör mellé rövidet is hoz, annak csúnya vége lesz, de nem hatott. csúnya is lett a vége.
Rufusnál aludtam a kanapén, másnap hajnalban mikor mentünk le a lépcsőn, csak néztem, hogy bzmg, hogy tudtam ide tegnap feljönni. nah, szóval kanapé, mellém egy festékesvödör, a bakancsomat kisebb agitálásra levettem [ő akarta, de nem sikerült neki], egyébiránt mozdulatlanul aludtam munkaruhában mint egy hulla pár órán keresztül, majd kb. 3:30-tól Rufust boldogítottam a locsogásommal.
a reggeli kávé visszaköszönt a festékesvödörben, gyógysörnek málnás-lime-os drehert kaptam, ami borzalmas, illetve Rufus felajánlotta, hogy ad egy Cerucalt a seggembe, de egyrészt úgy véltem, hogy ez jobb, ha kijön, mintha bent marad, másrészt nem voltam biztos benne, hogy egy ilyen fazon előtt jó ötlet letolni a gatyámat. délelőtt már bántam kicsit.
igazából nemigen volt kérdés számomra, hogy miért ment bele ennyire gyorsan és könnyen a dologba, de úgy véltem, kézben tudom tartani a dolgokat. hát, nem teljesen sikerült. úgy terveztem, hogy hazajövök, de amilyen állapotban voltam, komolyan örültem neki, hogy nem volt rá szükség. [valamiért attól se voltam nyugtalan, hogy Rufus ittasan vezet, és a kocsinak lejárt a műszakija. amúgy megengedte, hogy a kocsiban hányjak, de nem tettem meg].
csak reggel volt kicsit kínos a szitu, azt hittem, sose szabadulok el. és amíg nem intézte el, amit, addig nem én diktálom a feltételeket. nade mindegy, túléltem, reggel hazahozott, én meg bevágódtam a kádba, meg fogat mostam, meg tiszta ruhát vettem, és mentem dolgozni. még délután negyed kettőkor is rohadtul hányingerem volt. dél körül a fejem is elkezdett fájni.
meló után találkoztam Aoival, beültünk kajálni, és lassacskán minden bajom elmúlt azon kívül, hogy kibaszottul álmos voltam. elég sokat dumáltunk Aoival mostanában, és azért találkoztunk, hogy akkor már személyesen is, mert úgy mégiscsak jobb barátkozni, meg minden, erre meg így taccsravágtam magam, szóval ez egy kicsit szar érzés volt. meg fáradt voltam. de úgy tényleg. nem szoktam elfáradni fizikailag, de folyamatos azt éreztem, hogy muszáj leülnöm. jó, van hogy jólesik, ha adódik lehetőség, de ha nem adódik, észre se veszem. most meg azt keresgéltem a szememmel az utcán, hogy hol egy pad.
végülis egyébként Aoi adta az ötletet, hogy hogyan ússzem meg a Rufussal való üzletelést következmények nélkül, és ehhez ugyan Shien asszisztenciájára volt szükség, de működött. majdnem nem, egy kicsit be is voltam szarva, de végül megoldódott. Rufus ugyan telefonált egy párszor, de ennek már nincs különösebb jelentősége.
Shiennel meg utána elmentünk gumicukrot venni, meg egy darabon együtt mentünk haza, ezer éve nem dumáltunk szóval erre is jó alkalom volt.
Kizunak különben csütörtök reggel elmeséltem a történet vázlatos verzióját, de szombat reggelt állt csak elém azzal, hogy na akkor mi is volt ez? nagyon bennem volt, hogy el akarom mondani, de mégse mertem, leginkább azért, mert féltem hogy szarul fogja érezni magát. úgy adagoltam, hogy végül csak pofán akarta verni Rufust, ami teljesen érthető. [én egyébként pénteken már szinte sajnáltam őt].

Kizu egyre komolyabban rá van kattanva a költözés témára, egészen pontosan egy közös albérletre, úgyhogy nekiláttam lakást keresni. nagyon régóta mondogatja, de úgy voltam vele, hogy egypár dolgot azért nem ártana elrendezni előtte. mostanában viszont egyre szaporodnak azok a kisebb-nagyobb közjátékok, amelyek után nekem is meggyőződésem, hogy minél előbb lépni kell innen. nem mintha nem lenne elég dolgunk/bajunk így is, csak sajnos ez meg hátráltat, hogy még Hugo és Dóri is faszoskodnak itt nekünk.
Kizunak van pár ismerőse kiadó lakással, én pedig erre a megoldásra hajlok elsősorban, és csak akkor keresek idegentől, ha a fentiek egyike sem jött be. elég sok albérletben laktam már, és mindössze 2 volt olyan, ahol nem akartam megfojtani a tulajt egy kanál vízben [az a kettő meg anyagilag volt egy kissé húzós].

amúgy meg parázok a vizsgáktól, meg ilyesmi.

2,5 órája fent vagyok, és nem is tudom, hogy van-e kedvem megmozdulni. alapvetően nincs, amúgy meg a közlekedést leszámítva örülök, hogy megyek melóba, mert legalább eltereli valamennyire a gondolataimat.


kíváncsi vagyok, ha én mondanám azt egy műhibára, hogy “aki dolgozik az hibázik is”, mit szólna hozzá a kedves kollega. miután belehalt, közölhetném én is, hogy “kétszer is ellenőriztem”.
rohadtul utálom, hogy mindenki csak rázza le magáról a felelősséger, meft megteheti, én meg nem beszèlhetek nyíltan. egyszer még a túl nagy pofäm fog a sírba vinni.

beszèltem Kizu traumatológusával. nem értem, a háziorvosa miért veszi ilyen félvállról a dolgot, a rehabos meg miért nem válaszol, de legaláb mostmár aggódhatok még egy dolog miatt, amellett hogy valószínűleg mégsem úgy történt a baleset, ahogy azt a nyomozó gondolja.
amúgy ha befejezem tanulmányaimat, akár össze is szakmaivitázhatnék a dokival, hacsak be nem nő a fejem lágya addig. (az egy megszőkott jelenség, hogy a háziorvosok mindent anginának néznek, meg a hypotoniás, tachycard betegnek benyomnak 2 puff nitrolingualt, de szeretném hinni, hogy egy traumatológus tudja, mit beszél.)

rossz, hogy felgyorsítanám az idő múlását, és közben lelassítanám, különböző okok miatt.


Шипы

beleléptem egy tövisbe. átszúrta a cipőm talpát, csinált még egy lyukat a zoknimra, és belement a kislábujjamba, ami időnként indokolatlan mértékben fáj.


the call.

imádom azokat a telefonbeszélgetéseket, amelyek úgy végződnek, hogy “mi nem beszéltünk”.


[…]

2014-08-26 04:50:23
szabadság alatt nem éreztem azt, hogy most pihenem magam kifelé, most mégis kipihentebbnek érzem magam, és kevésbé sokminden jár a fejemben egyszerre, meg nem vagyok olyan nyűgös. tegnap nem dolgoztam hülyére magam, de nem zavarna az se, ha sok volna a meló, csak ne értelmetlen pepecselés legyen. leszek én még hisztigép, de már eladtam a lelkem és bevállaltam a karácsonyi ügyeletet. [persze már volt ilyen sorozatban kétszer, és mindkét alkalommal kibújtam alóla.]

2014-08-26 20:53:56
K. nem akarta, hogy elmenjek hozzá a naplómért, inkább ő jött el, ráadásul bicajjal, mert a kocsija szervizben van, és szabályosan lebaszott az elegáns pakk Heinekenért és a Davidoff kávéért, amit kapott. eredetileg az állomáson találkoztunk volna, de marha jó időpontot talált ki, amikor ezerrel dolgozok, aztán kiderült, hogy ő meg amúgy nem… aztán ahogy magyaráztam, hogy hogy megyek oda, mindenképp elém akart jönni, nem hatotta meg, hogy ne ő rohangásszon miattam. olyanokat is lepecsételtetett, amit amúgy másnak kellett volna.
mindig olyan, mintha gondterhelt lenne. úgy a fülemben van még, amit Csernus mondott, <i>’adjanak egy esélyt a tanárnak…'</i> nem akartunk adni, de kénytelenek voltunk. én mikor először vizsgáztam nála újraélesztésből, asszem akkor kedveltem meg, vagy egy kicsit előtte. nem tudom. a femináci Charitynek mondhatok akármit, rosszul lesz ha csak a nevét hallja, de amúgy az ahogy kinézett az ablakon meg félig aludt miközben beszélt meg amikor elkezdtünk lemorzsolódni és egész emberi vonásokat mutatott, kétségtelenül bírtam a fejét.
Charity hangosan röhögött, amikor elmesélte az egyik balesetét. tényleg viccesen adta elő, de Dr. Szöszit később lebaszta, mert nevetett valami ilyesmin.
fogalmam sincs, miért csinálta. semmi oka nem volt rá, arra meg főleg, hogy így a szívén viselje a dolgot. mindenesetre van 2, amit még elő kell kaparnom valahonnan. Charity nem veszi fel, pedig kíváncsi volnék rá, hogy honnan szerzett egy bizonyos pecsétet, amire azt hinné az ember hogy sima ügy, közben meg még K. sem mer a közelükbe menni se. Charity mert, mert aki mer az nyer, nyert is, tapasztalatot. hogy ilyet inkább ne. pedig jó arc a főorvos, legalábbis azt hittem. meg mindenki, aki volt már az előadásain, csak aki az irodájában volt, az tudja, hogy tökre zakkant.
a másik meg olyan, hogy van kapcsolatom a főorvossal, csak épp ha olyanja van, elhajt mint a magzatot, ha meg amolyanja, akkor perszehogynebármit. még jó, hogy szent pétertől nem kell pecsét.  azt mondta K., hogy ezek után ötös legyen. amúgy a beiratozáskor is ezt mondták. [“minden mentősnek ezt mondjuk”.] amúgy milyen lenne már, kimegy az ember helyszínre, mondjuk én, és ott egy acut myocardialis infarctus, és aszondom hogy bocsi, szívügyekben hülye vagyok. [és tényleg, elsőre megvágtak mint a szél.] tecciktudni, én csak kettesre vizsgáztam… tessék szépen most meghalni. [csendesebben, ha lehet. köszönöm. ]

az emberek mindig tudnak meglepetéseket okozni. meg én is nekik, de ez kevésbé szignifikáns. el is felejtettem feltenni a szakmai jellegű kérdéseimet K.-nak. mondjuk nem úgy tűnt, mint aki épp fogékony ilyesmire. Kizu orvosa meg egyszerűen nem válaszol. a traumatológustól is megkérdezhetném, aki műtötte, de [időközben megszereztem a számát, fel is hívtam.]

úgy döntöttem, hogy álmos vagyok.


so what

öregszem.

megéheztem, és lementem a boltba csirkehúsért, vöröshagymáért és tésztáért, és pörköltet főzök magamnak, ahelyett hogy felemeltem volna a telefont, és pizzát/yakisobát rendelek.
O
de finom lesz, sokkal kevesebbe kerül, és addig se unatkozok.


az van, hogy

K. nevét minimum imába foglalom, de rajtam nem múlik semmi egyèb se, csak Charity meg ne tudja.
megint beteg vagyok, de rájöttem hogy nincs kedvem táppénzen lenni. elcseszném az egész napom arra hogy nem csinálok semmit, meló közben meg legalább történik valami, talán gyorsabban telik az idő és az se kizárt hogy tanulok. ezt a poszt át kéne műteni kicsit miután hazaértem. coldrexet iszok, már benyomtam egy kávét meg egy sört. az orrcsepp szerintem alapvetően rosszabbat tesz a torkomnak, mint a vírusfertőzés. Kizu lenyúlta a kávét iszom ne zavarj bögrémet :) na majd talán délutän korrigálok.


[…]

rászoktam, hogy félhangosan énekelek magamban, ha unatkozok munka közben, és azt hiszem hogy senki nem hallja.
ma olyan jókat találtam ki spontán. kár értük, meg értem is, hogy egyéb pillanataimban nem tudok ennyire őszinte és kedves lenni.
különben furcsa, hogy a világ legromantikusabb helye számomra egy kórház, amelynek szobanövények fekszenek az alagsorában. [jártam már ott, úgy emlékeztem hogy kávéautomatát kerestem, de most jutott eszembe hogy valójában olyan mellékhelyiséget, amiben van papír. akkor nem tudtam, hogy az a szint kész agyhalál – bár feltűnően néptelen és csendes volt. és emlékeim szerint sötét is].

furcsákat álmodok, legalábbis a szokásoshoz képest. elég hosszú időn keresztül, körülbelül mióta Zé balesete történt, vagy amióta Kizut ismerem, nem tudom, elég ritkán álmodok. egyébként viszont jobbfajta film-szerűen szövevényes, mozgalmas, elvont és durva álmaim szoktak lenni. ehhez képest most rövid, eseménytelen álmaim vannak, alig történik valami. a hétvégén pl. olyat álmodtam, hogy egy régi lakásban és/vagy a szabad ég alatt aludtunk Kizuval, és nem messze tőlünk volt egy idősebb ember. egyszer azt vettem észre hogy 2-2,5 méterre áll tőlünk, és meredten néz. sötét volt, de valahogy tudtam, hogy vak. halkan beszélgettünk Kizuval, azt hiszem épp felébredtünk valami miatt. amint szóba hoztam az embert, az visszament a helyére és lefeküdt[? ha jól emléxem]. azután ez talán megismétlődött egyszer, végül pedig, amikor megint ott volt, valami megvilágította az arcát, és láttam hogy az egyik szeme fehér, ráadásul sokkal nagyobb, mint a másik [az az arcredőinek árnyékában maradt, nem láttam hogy ép-e vagy sem], és olyan volt, mint a papír, amikor át van szúrva egy ceruzával. [belüről].
ennyi volt.
nah, kb. ilyesmiket álmodok, de elég ritka, hogy emlékszek egyáltalán álomra.

gondolkodom, hogy veszek egy doboz djarum black-et. régebben, dohányos korszakomban viszonylag gyakran szívtam [ahhoz viszonyítva, hogy mennyibe kerül, és nekem mennyi volt a bevételem:)], de sose voltam nagy dohányos. ha mások fújják rám a füstöt, az mindig idegesített, de legtöbbször nem is esik jól cigizni. mostanában viszont Ursulával kijárunk, ha adódik alkalom, a minap a felhőszakadásra való tekintettel tiltott helyen gyújtottunk rá. szóval gondoltam, ne csak mindig ő kínáljon meg.

tegnap írtam K.-nak és Kizu dokijának is. nagyon remélem, hogy K. hajlandó segíteni nekem, ahogy azt májusban[?] felajánlotta, különben nagy szarban vagyok.


agybaj nagy baj.

pár mp-es alvás közben olyan sörről álmodtam, amely szükség szerint szívmasszázst ad a fogyasztójának.
kezeltetnem kéne magam.